Orosz Anna Ida

Animált danse macabre – Ulrich Gábor animációi

(Megjelent: Prizma filmművészeti folyóirat, 2010/1. pp. 84-87.)


A halálon innen, de a létezésen túl, egységes magánuniverzumot rajzolnak ki a fiatal grafikus-filmrendező-zenész-mortológus Ulrich Gábor rövid animációi, amelyek a magyar rajzfilm több évtizede létező, egyetemes értékeket és kérdéseket stilizált tömörséggel megfogalmazó és a celluloidra leképező, képzőművészeti indíttatású filozofikus tradíciójába illeszkednek.

Ütemes törzsi dobszó pörgeti fel a szívritmust; vég nélküli, kozmikus fekete űrben állva, a másodperc törtrésze alatt, ijesztő, gótikus torz alakokat rejtő, lüktető, vonagló nyúlványok lövellnek el a néző mellett a képmezőn kívüli feketeségbe: az eredetileg képzőművész-zenész Ulrich Gábor 2002 óta szinte éves rendszerességgel készülő rövid szerzői animációiból az emberi létezés groteszk danse macabre-jának kozmikus táncházát építi. A digitális technikák világát a memento mori jegyében a középkori haláltánc irodalmi és képzőművészeti zsánerével kapcsolja össze a kamera előtt szakadatlanul ellebegő, a képen kívüli térbe tovasuhanó organikus formák alól kinyúló vagy a még élő emberi test alatt felsejlő csontváz, Ulrich filmjeinek állandó motívuma. A pillanat töredékidejére felvillanó alakok higgadtan vizsgálható azonosíthatósága elvész, ami a nézőben egyfajta asszociációs kényszert szül. Ulrich filmjeinek sajátos vonása, hogy a képi motívumok által keltett impulzusoknak és a szintén Ulrich által jegyzett filmzenék drámai, gyakran vészjósló karakterének köszönhetően az animációk csupán egy megfoghatatlan, artikulálhatatlan depresszív hangulatot hagynak a nézőben, a történetnélküliség érzetét keltve. A groteszk figurák és szürreális motívumok dinamikus egymásba fonódásából ugyanakkor az emberi létet alkotó időtlen állapotokat, általános dilemmákat firtató, toposzjellegű történeteket silabizálhatunk ki.

A rendező első filmje - amit Ulrich kvázi autodidaktaként a Kecskemétfilm Stúdió felkérésének eleget téve készített el -, a 2002-ben készült Idegen test a férfi és a nő önkényes örömszerzésre irányuló szerelmi együttlétéből születő új életnek állít emléket; a két évvel később készült Hommage pedig az ismeretlen művész előtt tiszteleg, aki majdnem belehalt a művészetébe. A Mielőtt (2005), amely 2006-ban bekerült a legrangosabb európai animációs összdíj, a Cartoon d’Or jelöltjei közé, illetve a Ssshottt! (2007) című animációk olyannyira elbeszélő jellegűek, hogy a filmvégi csattanóra - amely mindkét esetben a stáblista után, illetve közben látható -, az előbbi film DVD-kiadása külön figyelmeztet, nehogy a lankadó figyelmű néző lemaradjon róla. A Panopticum (2008) narratív ihletettségét bizonyítja, hogy a film a Trisztán-legendát adaptálja, s annak alakjaiból, elbeszélői egységeiből építkezik. A rendező legutóbbi filmje, a Podmaniczky Szilárd 2009-ben megjelent Szép Magyar Szótár című könyvének mikrotörténeteiből válogató, azokat illusztráló Lebegés, avagy tíz bagatell pedig már nemcsak a képi jelek segítségével, de az akusztikus szinten is megjelenő narráció révén pármondatos, rövid történetek köré szerveződik.

Lassú ki- és belégzés; a férfi és a nő lenéznek üres ölükre, majd vad, az élet és a halál mezsgyéjén lejtett, eksztatikusan ölelkező, szinte rituális egyesülési táncba fognak a gravitáció által ki nem kezdett absztrakt térben. Az Idegen test örömtáncában eggyé olvadó és megsokszorozódó hús-vér testeket pillanatokra felváltó röntgenképi csontvázak az élet hiábavalóságát villantják fel a danse macabre jegyében. A zaklatott, víziószerű tánc-szekvencia végül a halál ellenében az új élet áhítatos ünneplésében csitul el. Ulrich debütáló alkotásának, az Idegen testnek a brit Chemical Brothers Hey Boy Hey Girl című számához készített 1999-es videoklip lehetne a popkulturális párja, amelyben az anatómia iránt különös módon érdeklődő kislány felcseperedve a körülötte levő embereket az utcán, a diszkóban vagy éppen aktus közben élő csontvázakként látja. A mű tematikus párjának pedig Orosz István születést és halált egymásba öltő Sírj! (1995) című rövid animációját nevezhetnénk, amelyben a kamera a világra jött kisgyermek arcán az Idegen testhez hasonló megilletődöttséggel pihen meg egy szuggesztív, a mikro- és makrokozmoszt percek alatt átszelő, időbeli és térbeli utazást követően. Az Idegen testben ábrázolt privát emberi teremtő erő után az Hommage a művészi teremtés előtt tiszteleg: az üres festővászon vészesen táguló árnyékában álló férfi előtt az alkotás gyötrelmes, belső kísértetektől űzött, spirituális viharokkal sújtott folyamata elevenedik meg (az alkotói küzdelem metafizikai voltát az „angyal-hangú” énekesnő, Ágens lidérces hangszálrezegtetésével nyomatékosítja), amibe az alkotónak – a magyar animációban Jankovics Marcell Küzdőkje (1977) óta – bele kell, bele kéne pusztulnia. A Hommage végül, Ulrich következő filmjeinek intenzív, csattanóra épülő suspense-dramaturgiáját megelőlegezve, nem az ismeretlen halott művésznek, hanem - ironikus fricskával - az életben maradt majdnem-művésznek állít emléket.

Az alkotói küzdelem után a Mielőtt egy sokkal univerzálisabb érvényű emberi végzet - az élet és tudás fájának a lombkoronába rejtett tragikus kimenetelű - drámáját idézi meg, ahol a haláltánc alá a ropnivalót egy földöntúli zenekar húzza, élén a hegedűs csontvázzal. Az Hommage-hoz hasonló csattanóval élve, a film embere - a fa misztériumával nem törődve, arról mit sem sejtve - nem életének kíván véget vetni, nem is az almát akarja leszakajtani, hanem a bűnbeesés előtti paradicsomi ártatlanság jelképeként hintázni kezd. A Mielőtt mégis nyomasztó duplacsavarral él, ahogyan erre rövid elemzésében Varga Balázs is rávilágít[1], mert bár a dráma bekövetkezte egyelőre elmarad, „a vihar előtti csend”-re utaló cím alapján még előtte vagyunk az elkerülhetetlen tragédiának.

Az álom fehér vásznán valóságként megélt képzelet elevenedik meg a mozi Lacan- és Baudry-féle pszichoanalitikus értelmezését tematizáló Ssshottt!-ban, miszerint a kamera egyfajta mechanikus szemként, a befogadói tekintet metaforájaként fogható fel. A látvány és a néző közti distancia eltűnésével a felvevőgépfejű és -péniszű férfi hátulról magáévá teszi a nőt, majd - a filmkép illuzórikusságát, a jelenet elképzelt mivoltát közkeletű módon érzékeltetendő - a túlpörgetett erotikus jelenet csúcspontján elszakad a celluloid. A padon (moziszékben?) magányosan ülő férfi képével befejeződő animáció – a korábbi Ulrich-filmek csattanószerű zárlatához hasonlóan – jelzi, hogy a Ssshottt!, miként arra a cím is utal, „felvétel”, azaz a korábban látott aktus egyszerisége helyett újrajátszható mozifilm, újból és újból felidézhető emlékkép vagy csupán realitásként átélt hallucináció.

A vége főcím alatti dramaturgiai fordulattal operáló három film után következő két alkotása, a Panopticum és a Lebegés… epizodikus szerkezetű filmek, ahol az elbeszélői egységek rejtjelesen vannak kódolva a szilárd pont nélküli, egyszerre bezártságot és kitaszítottságot sugalló, időn kívüli végtelen űrben tovalebegő alakzatokban. A Trisztán és Izolda-mítoszt feldolgozó Panopticum 3D-szerűen szinte fizikailag bevon az animációs viaszbáb-múzeum kimerevített jelenetei közé, amelyek űrbéli meteoritként suhannak el a néző feje fölött. Az ősi kelta legenda a nehezen beazonosítható, szakadatlanul egymásra lebegő szereplői és narratív kulcspontjai nyugtalanítóan elliptikus jelleget kölcsönöznek a filmnek, amit az archaikus korokat idéző, sötét tónusú törzsi zene és a figurák viszolyogtató, szürrealizmus nélküli, baconi húsnaturalizmusa még tovább fokoz. A film azonban végső soron „csupán” a mítosz mindennemű tisztaság és éteriség híján lévő, a halál és a megtorlás állandó fenyegetettségét sugalló szerelemképének hangulati felelevenítését tudja nyújtani.

Ulrich legutóbbi filmjében, a Lebegés, avagy tíz bagatellben a Szép Magyar Szótár hárommondatos „nanopróza”-gyűjteményéből tíz szócikkelyt választott ki és rendelt egymás mellé. Aligha meglepetés, hogy mind a tíz hétköznapi eset a halállal kapcsolatos. Többek között a Hentes, a Fokhagymaárus, az Ablakmosó, a Kapitány, a Sírköves absztrakt körpályájára állított kortalan, térben és időben szinte behatárolhatatlan, villanásnyi történetei véletlenszerűen következnek egymásra. Ulrichot a viccek szerkezeti velősségével bíró rövid Podmaniczky-szövegekben az animációra jellemző narratív és vizuális tömörítés lehetősége ihlette meg; és a szövegekre asszociált, azokat illusztráló, a történetek elbeszélői egységeit gyakran egyetlen rajzolt tömbbe sűrítő lebegő képfolyam – a középkori haláltáncok groteszk vízióit példaként maga előtt tartva – a halál felfoghatatlan tragikusságát súlytalanná, ironikusan kijátszhatóvá formálja.

Ulrich ütemtervszerűen építi animált danse macabre-jának digitális táncparkettjét, amin 2007-ben Desdemona Break címmel egy négyperces élőszereplős táncperformansz is műsorra került Othello halála után, de a hős még a végső enyészet előtt lezajló, őrjöngő vonaglásával.

[1] Varga Balázs: „A rajzolók szerződése (Az elmúlt évek hazai animációs rövidfilmjei a Kecskeméti Animációs Filmfesztivál tükrében)”, in Forrás 38, 2006. 3, pp. 107-112, p. 109.